Ars poetica Hajnalban félálomban forgolódva egy szobor gondolatával ébredni. Reggel a rajzasztalnál kis vázlatokat készíteni, majd összegyűrni és eldobni. Várni és felismerni a pillanatot. Alázat, türelem, monotonitás. Egy kiszáradt fa törzsébe új életet lehelni, továbbépíteni, összekapcsolni, felfedezni. Időrágta és új anyagokat ötvözni. Szembenézni merész ötletekkel, az ismeretlen ösvényén járni. Kísérlet és játék. Munkámmal mosolyt csalni az arcokra. Kilépni és kiléptetni a szürkeség fiókjaiból. Előhívni a nagymágocsi önfeledt gyermekkor élményeit. Megmerítkezni bennük. Természet, ember, anyag, élet, fa. Életfa. Az alkotás folyamata az első, minden azután következő másodlagos. A súrlódás törvényeivel dolgozni és általuk feszítve élni. Szeretni a fát.   Ez a munkám. Sprok Antal

Góréhősök 2015 augusztusában vagyunk, akár a mérgezett egér futkorászok Mónival az általunk szervezett ördögkatlan Fesztiválon, fontoskodva, ügyeket intézve naponta többször jövök-megyek Nagyharsány és Palkonya között, a nagyharsányi faluszélen mindannyiszor bizonyos lelkifurdalással nézek oldalra, a Sauska Udvar felé. Van ott egy kiállítás, bizonyos Sprok Antal munkái, egy jó ismerős ajánlotta őt, hát miért ne?, és ez már az utolsó előtti nap, a lelkifurdalás a jövés-menések számával nőttön-nő, legalább most, utólag nézd már meg Bérczes, mit is fogadtatok be... Csikorog a fék, megállunk, kiszállunk, belépünk. És a mindig legfontosabbnak tűnő, aktuális jelen időből mintha kiszakadnánk, ahogy rálépünk a puha földre, talán homokba, a testünk elernyed, kilazul, lelassulunk, máshol, más időben vagyunk, ami egyszerre most van és mindig. Előttünk, középen szétterülő ősfa, sámánszerű, központi alak, ha akarom, világtengely, középpont. Lassan körbejárok, a fennkölt ámulat jóleső otthonossággal keveredik, hétköznapi anyagok, mindennapi tárgyak bukkannak fel, olykor elmosolyodok, és megélem, amit csupáncsak értelemmel felfogni kevés: szent és profán találkozásának mezsgyéjén közlekedek. Sproknál találkozik a körtefa és az ágy, a barackfa és a szék, a terítő és a faasztal... s e találkozások a derűs pillanatokon túl magát a pillanatot tágítják ki, és találkozik, ami volt és ami lett és benne összeolvad halál és születés. Nem folytatom, ez egy tavalyi történet, arra jó, hogy kiderüljön, hogyan találkoztam Sprok Antallal és munkáival. Természetesen az is kiderül, hogy tájékozatlan vagyok. Éppen ezért, amikor a mai napon azzal a bizonyos ördögkatlanos nagyfával újra találkozhatok, egyúttal a "Volt egyszer egy kukoricagóré" című kiállítást megnyithatom, eszemben sincs a szakember mindent tudó pózába bújni. Amit mondok, az csak egy színházból érkező laikus rácsodálkozásából születő álmélkodás. Álmélkodás azon, hogy az alkotás, legyen az egy vers, egy szonáta, egy szobor, vagy az általam jobban ismert színházi világ valamely darabkája, ha az nem a percdivatot célozza meg, akkor nagyon is egy tőről fakad. És ez a tő a személyesség által létrehozott egyszeriség, a minden porcikájában ismerős és születésekor mégis meglepetést okozó egyediség, mely a végtelen idővel érintkezik. Hétköznapibban és földközelibben fogalmazva Sprok góré-variációi engem Háy János hőseire emlékeztetnek, akikről ő így beszél: "Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok... De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim, Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: össze-vissza ráncolja a homlokát, megborzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, amikor kilépett Banda Lajos meg Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég felrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történtvele. Néztem a Bandát meg a Herdát, ahogy beszélnek Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak. Szobon melóztak a kőfejtőben..." Képzavarnak tűnik, ha azt mondom, hogy az ócska kukoricagóréból "hős" lett – miközben igen, azt mondom. Sprok Antal keze nyomán mégiscsak született egy sosemvolt górépolc és góréborozó, góréláda és górépad, egyszeriségükben úgy állnak előttünk, hogy mi éppúgy rájuk csodálkozunk, ahogyan a kocsmából ócska munkáskabátban kilépő Banda Lajosra vagy Herda Pityura. Hogy ők vannak, és hogy ők senkivel össze nem téveszthetők. Aztán amikor leülünk a góréasztalhoz, mert ne felejtsük el, a szék az szék, a polc az polc és az asztal az asztal, azaz nem szent műtárgyként csodáljuk kiállítási őrző-védők vigyázó tekintetével hátunkban, akkor egyrészt cinkos kacsintással jelezzük, értjük a művész humorát, hiszen ez az asztal egy Garé nevű faluban talált deszkákból készült és persze Garénak az égvilágon semmi köze a góréhoz, másrészt, és ez az igazán lényeges: ezek a deszkák a garéi templom felújításakor kidobott, majd' háromszáz éves tetőszerkezeti elemek voltak, és amikor végigsimítjuk az asztallapot, sőt az utánam következő fiatal zenészek zenét is kicsalnak egy semmi asztalból, akkor tudhatjuk, ez a góréasztal immár hőssé vált, s belőle immár mégiscsak egy van, egyetlen egy, akárcsak egyetlen Banda Lajos és egyetlen Herda Pityu élt a világtörténelemben. És azzal a természetességgel, magától értetődő mozdulattal, amivel ők kilépnek a kocsmából, mi pont úgy lépünk bele a végtelen időbe, és leszünk annak – miközben csak üldögélünk egy asztalnál. Aztán felállunk, egyszer csak már nincsen Bérczes és nincsen Sprok sem, valaki más ül ide, ehhez az asztalhoz, amit persze egy adott pillanatban, holnap vagy háromszáz év múlva, kidobnak a szemétbe. Akkor majd újra az lesz a kérdés, megtalálja-e valaki ezeket a korhadt deszkákat, és nevet ad-e nekik újra meg újra. És ahogyan a háromszáz évvel ezelőtti templomi harangszó, úgy lesz majd ez a mostani este is ott, abban az újraszülető, korhadt deszkában. Bérczes László (Budapest, Klebersberg Kultúrkúria, 2016.)

IPARKODó MűVéSZET – Sprok Antal kiállítása elé   Újra és újra felmerül a kérdés: vajon művészet az, ami csak és kizárólag szép? Másképp téve fel a kérdést: művészet az, ami köznapi értelemben nem hasznos? Hiszen a képzőművészet hasznosabbik részének külön dühöngőt nyitottak, iparművészetnek nevezik, egyesítve két olyan területet, amelyek hivatalosan nemigen férnek meg egymással. Ami ipar, az nem művészet, ami művészet, az nem lehet ipari, ugye? Iparkodjunk felérni ésszel ezt a dilemmát, mert mostani témánkhoz igencsak kapóra jöhet. Egy hidat leginkább a funkciója határoz meg. Ennek ellenére egy híd szimbólummá is válhat, például a rárakódott történelmi rétegek miatt (lásd Lánchíd), vagy a rárakódott irodalmi pillantások miatt (lásd a Mirabeau-hidat, mely alatt Apollinaire ritmusára "fut a Szajna"), sőt, a virtuóz technikai megoldások miatt is (Brooklyn Bridge, Boszporusz-híd). Hogy ne csak hídban gondolkodjunk, láttam Párizsban, az Orsay-palotában, a Külügyminisztérium egyik fogadása alkalmával Talleyrand íróasztalát, melyen a kancellár aláírásával elismerte az Egyesült Államok függetlenségét. Szép rokokó műdarab volt, érdekességét azonban nem a művész szándéka adja. Vajon a használatelvű műnek mindig ilyen sors jut? Ha utólag nem aggatunk rá jelentést, akkor nem mond nekünk semmit? Csak az a szép igazán, ami teljesen felesleges?   Sprok Antal művei ebből a szempontból roppant zavarbaejtőek. Mert hiszen egy múzeumi tárgy esetében mik az első figyelmeztetések, melyeket a befogadónak már kicsi korában jól a fejébe kalapálnak? Ne ülj arra, ne érintsd meg, ne közelíts, ne támaszkodj rá! Mármost a Sprok-féle tárlat legtöbb tárgya éppenséggel hívogat, hogy telepedjünk le rá, hogy helyezzünk rá valamit, hogy oda akasszuk a kabátunkat, oda pakoljuk a táskánkat. Akkor ezek nem is Műtárgyak? Hanem igazi tárgyak? Nem úgy lenne tán, hogy egy jó műtárgy magától igazivá változik? Hogy legszívesebben megfordítanánk Van Gogh fejét, lássuk, tényleg nincsen másik füle? Hogy betapasztanánk Munkácsy ásító inasának tátott száját? Hogy megcsiklandoznánk Mona Lisát, vajon elneveti-e magát? Hogy tükröt tartanánk Duchamp bajszos Mona Lisája elé, lássuk, elneveti-e magát? Az igazi mű, mely nem mű-mű, mintha mindig arra bujtogatna, hogy taszigáljuk mi is a törököket az egri nőkkel, lobogtassuk a forradalom zászlaját a nevezetes francia hölggyel, fenn a barikádon, és megkínáljuk egy pohár borral a pislákoló fényben, kiürült arccal szomorkodó Rembrandtot. Tudom, mindez tilalom alá esik, de ugyanakkor azt is, hogy csak ez nem tilos. Tilos a művészetet nem megérinteni, tilos nem beletapicskolni, tilos nem használni, tilos nem észrevenni, tilos nem megrágni, tilos nem kiköpni, tilos nem összeszurkálni és nem összekarcolni! Vajon mi indítja arra máskülönben a múzeumiakat, hogy simogatni való egyiptomi szobrocskákat, rézpénzeket adjanak kesztyűs kezünkbe egy-egy interaktív kiállítás során? Nem az a cél, hogy felvegyük a megszakadt kapcsolat fonalát, hogy újra megérintsen a művészet és megérinthessük a művészetet?   Ebben fáradozik Sprok Antal is, mégpedig nem tegnap óta. Hiszen ő a használat felől jön, tanult szakmájára nézve asztalos. (Mellesleg ki tudja, miért nem szekrényesnek, nem székesnek és nem is ágyasnak nevezik ezt a szakmát?) Az asztalos munkájának célja, elve, rendeltetése van. Minden mű egy létező emberi problémára felel. Hogyan kerüljek minél kényelmesebben pihenő helyzetbe? Hogyan tehetem le az ételt karnyújtásnyira? Hogyan tárolhatok sok holmit kicsi helyen? Azt gondolnánk, hogy a mester fantáziája mindenképpen megalkuszik efféle feladatok végzése közben, hiszen világosan adott a tér, a funkció, a stílus, a szokásrendszer, melybe a kész műnek zökkenőmentesen kell beleilleszkednie. Sprok művei megmutatják, hogy voltaképpen nem muszáj alkut kötni. (Bár éppenséggel bizonyos az is – és ezt jó tudni, hiszen a alázat garanciája –, hogy Sprok az alkalmazott művészet ezer alkuját megkötötte már, mire oda jutott, hogy fantáziáját szinte korláttalanul tornáztathatja a szeren.) őnála lehet valami egyszerre griff és szekrény, íbisz és szekrény, zsiráf és szekrény, szarvas és szekrény, sőt, léteznek fiókos hasú szatyros nénik és bárszekrényként üzemeltethető iszákosok. Van, ami madár és polc, majom és szék, strucc és ketrec egy időben. Sprok műveire legalább kétfelől nézhetünk rá, tekinthetjük azokat az agyunk mélyének vulkanikus mélységéből előtörő mesevilág természetfeletti képződményeinek, de a szükségleteink ellátására létrejött, s mindeközben képzeletünket tápláló, hasznos bútoroknak is. Némely Sprok-alkotások aztán átlógnak azon a mágikus határvonalon, amelyen például szeren lógó figurái is csimpaszkodnak. Vagyis inkább szoborságukban, mintsem tároló vagy megtámasztó funkciójukban válnak fontossá. Lógnak, állnak, támaszkodnak, s nem mi lógunk, ülünk, támaszkodunk rajtuk.   Jelenlétük azonban felmutat valami speciálisat, ami Sprok valóságának újabb elemét hozza be a képbe. Eddig, ugye, feltérképeztük, hogy a használatelv és a meseszerűség két olyan összetevő, mely nélkül Sprok-mű nem elképzelhető. Vegyük most mindezekhez hozzá harmadikként az anyagszerűséget, az anyagelvűséget. Akár lemart uszadékfából, porló hulladékfából, akár látványos erezetű egzotikus anyagból, rusztikus tölgyből, dióból vagy szinte gyurmaszerűen simára kiképzett felületű bodzából, juharból, hársból, törökmogyoróból készülnek, első pillanatra szemünkbe ötlik megmunkáltságuk. Vagy azért, mert meghökkentően, darabosan illeszkednek egy kompozícióba, történeteket, történelmet hordozva rostjaikban, akár azért, mert a szinte valószínűtlenül nyúlánk, hajlékony, polírozott formák radikálisan perlekednek a fa ellenálló, szálkás, szilánkos, hasadó természetével.   Világéletemben az volt a mániám, hogy ha létezne írásművészeti Szakközépiskola, ott bizony tantárgyként oktatnám az anyaggal való bánás, a kőtörés, a favágás, a csiszolás, a vasfűrészelés csínját-bínját. áldatlannak tartom ugyanis azt a felettébb entellektüel, álművészi hozzáállást, mely a kétkezi munka apró trükkjeit, mint mondjuk seprű és lapát összepárosítása, arisztokratikusan képtelen végrehajtani. Szóval igenis van átjárás kétkeziség és elvont művészet között, meglehet, csak itt van igazán átjáró… Meg is kísértett a gondolat, milyen lenne Sprok világa, ha installációit fa helyett szavakból készítené. Hadd osszak itt meg egy ilyen próbálkozást a jelenlévőkkel: Nem láttad, szívem a tavaly nyári, habos reggeleket? Hová a zsiráf hasába tettem, hová a fészkes marabuba, hová a trükkösre csiszolt, tükrös felületű mélabúba, nem mondanád meg végre? Jó hír viszont, hogy találtam egy adag bátorságot a vasbundás famadár begyében, és biztosra veszem, hogy a plafonról csüggeszkedő fancsaliak nyúlékony tagjai máma már nem nyúlnak tovább medvecukor gyanánt, nem ma esnek a fejemre odafentről. Múlik velünk az idő, de csak cseppenként, rostra rost, ahogy a pillanatok egybekapaszkodnak a szikomorfa belsejében, ahogy tajtékosan bugyborogva keringőznek a zuhogó hikoridió-erezetben, hátukra fekve lebegnek az akác sima felszínén, megmártják hajukat a bodza ágbogaiban, és eltűnnek az ébenfa tökéletesen megmunkált éjszakája mélyén.   Isten hozta kedves mindannyiukat Sprok Antal SZÉKművészeti múzeumában! Lackfi János

Képzelt sétáim Sprokkal első séta – keskeny út az erdőbe Váratlan felkérést kapok – pontosabban nem is én, hanem a leendő intézet igazgató, aki majd csak néhány hét múlva leszek – nyitnám-e meg Sprok kiállítását. Ilyesmire általában vagy nagyon személyes indokból vagy legalábbis valamiféle elhivatottság okán szokás valakit felszólítani – többnyire vagy a kiállító vagy – ha van ilyen – annak rendezője, kurátora maga. Mivel a felkérés nem nekem szól, persze igent mondok – leendő énem nem enged semmi bizonytalankodást, finoman terel a sűrű felé. Vizuális memóriám van, a nevek, akár csak az olvasmányaim szavai, mondatai az emlékezet apró fiókjaiba zárva pihennek. Kérdésemre – ki az a Sprok? – a már régen ismert, nyugodt hang ad választ – induljak csak el azon az úton, ott lesz, már vár is, majd könnyen felismerem. második séta – nagyapám Lényegében vele töltöttem a gyerekkoromat. Csikórét, Szatmár erdő, Rába-part, meg a pecázások a folyónál, ahol a sűrű rengeteg összeér a vízzel. Ő fenekezővel, én a közelben úszózva, nézve a kis hasas dugót, a belőle kikandikáló tollal, mint valami apró színes madarat, ide-oda ringatózva a felszínen. Pont úgy figyelve, mint ahogy a nagyapám kezét is, amikor csiszolgatta, festegette őket a konyha sarkában lassú, végtelen mozdulataival. Valahogy így látom Sprokot is, ahogy kezében fogja a budaörsi öregasszony finom ráspolyait, a fejét egy fadarab fölé hajtva a műhelyében. harmadik séta – Pantheon Az építészetnek lényegében két ősgyökere van – a barlang és a legelső kunyhó. Vagyis a kőből, a földből kivájt menedék, és a fából, ágakból épített hajlék a természetben. Néha ezek szinte összeérnek, nagyritkán valami megmagyarázhatatlan ok, vagy csoda folytán végleg egybe olvadnak. Mint a Pantheonban – az épületben, de ugyanakkor a sorsában is – az ókori Róma összes istenének szánt, a legjelentősebb pogány szentélyből, néhány évszázad múltán átlényegült keresztény templomban. Sprok fiókjai is építettek, mégis, mintha úgy lennének kivájva ezekből az érzékivé formált fa tömbökből. Pogányok és elhivatottak egyszerre, ide is, oda is tartoznak. negyedik séta – az ártatlanság kora Vajon milyen lehetett a világ, amikor még minden eleven volt, de igazán – lélekkel teli. Nem úgy, mint évszázadokkal később a középkor templomainak festett, faragott ikonjain, nem is úgy, mint a reneszánsz virágos színpadán, nem, mint a gyermekek meséiben, hanem úgy, mint ebben a huszonöt évvel ezelőtt talált versben. "Mint mikor az állatok szelíd gyülekezetében – akikben, mint tudod Isten kétségek nélkül való, nem bizonyosság és nem tagadás, de, mint az eső, a szél, s a napsütés csak van és természetes – naiv harmóniába rendeződnek a féktelen ösztönök, úgy volna jó néha egymás szemébe néznünk, azokban a pillanatokban így kellene." (ismeretlen költő verse) Milyen lehetett a világ, ahol csak egy valóság volt és egy identitás – a közösség. Növényeké, madaraké, embereké. ötödik séta – szarvasbőgés A minap is felébredtem hajnalban – gyakorta előfordul, ha valami fontos dolog szeretné megértetni, vagy felfedeztetni magát velem. Szeretek ezen a helyen időzni – álom és ébrenlét között – és mivel felénk nagyon mély a csend, többnyire zavartalanok is a belső hangok, nincs, ami elfedje az egész halk neszeket. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor felhangzott az első bőgés, de szinte megmozdult az erdő a házunk körül. Ahogy képzeletemben ezek a lények is itt, ebben a teremben, az éjjel életre keltek. hatodik séta – emlékek nyitogatója Hogy ki mit szeret Sprokban – végül is magánügy. Hogy miért, az már érdekes lehet - hatvan év alatt még - talán neki magának is. Szeretem a fiókokat, mert elfeledettnek hitt emlékeket rejtenek, szeretem az Öreg asztal-t, mert egykor sokat ültünk körülötte, szeretem a fából kiálló tollakat a nagyapám miatt, szeretem az Én kis falum-at, mert lehet rendezgetni a polcait, s talán érdemes még óvni is. Szeretem a Cocobolo-t, mert olyan, mint az öreg mesélő, szeretem az Élettánc-ot és szeretem Ziricota-t, mert nem állít semmit, csak – mint egy mesterembert nézve – el tudok merülni benne. hetedik séta – együtt Sprok egy Peter Handke könyvet tart kezében, megáll és lassan, mintha csak magának tenné, hangosan olvasni kezd – "Emlékszel? Egy reggel a pusztaságból - homlokára tapadt fűszállal - kilépett a kétlábú, a mi rég várt hasonmásunk, és hogy első szava egy kiáltás volt. Egy "Á!" vagy "Ó!" vagy "Áhh..." vagy egyszerűen csak nyögött egyet? Ezen az emberen nevethettünk végre először. Az ő kiáltásából és az utána jövők kiáltásaiból tanultunk meg beszélni. Hosszú történet. A nap, a villám, a mennydörgés, fönt az égen... lent a földön pedig a tűzhelyek, az ugrándozás... a körtáncok, a jelek... az írás. Aztán egy hirtelen kitört a körből és futott egyenesen. Amíg egyenesen futott, vagy jókedvében néha egy-egy kanyart vett... csak az látszott, hogy szabad és mi megint vele nevettünk. De aztán hirtelen másképp, cikk-cakkban futott és kövek repültek..." (Peter Handke: Berlin felett az ég) Elhallgat, rám néz. Ezt most már nem szeretném – mondja – inkább sétáljunk tovább... U. Nagy Gábor, építész (Sopron, 2012.IX.6.)

Tobzoska és egyéb bútorfajták November 26-án nyílt meg (január 8-ig látogatható) a pesthidegkúti Klebelsberg Kuno Művelődési, Kulturális és Művészeti Központban Sprok Antal kiállítása. A tíz éven át egyedi bútorokat, 1997 óta szoborbútorokat készítő mesternek közel kéttucat egyéni kiállítása volt sajátos tárgyaiból, most a legújabbak közül válogatott a bemutatóra. Improvizált megnyitóm gondolatait foglalom itt rendezettebb formába. A kiállítást igazából Nelson Reguera táncművész nyitotta meg egyetlen végtelenné nyújtott mozdulattal betáncolva a szobrok közti teret, az emberi test térfoglalásának határait feszegetve. Sprok Antal tárgyainak is egyik jellemzője, hogy a fából alkotás lehetséges határait feszegeti. újabb és újabb fafajták tulajdonságait és lehetőségeit keresi és ezzel párhuzamosan kísérletez olyan technikákkal, amelyek kiterjesztik ezeket a lehetőségeket. A nagy méretű, szabadon hullámzó felülettel egymáshoz illeszkedő pallókból formált asztallap egyszerre kínál új esztétikai élményt és hozza a mesternek egy kispekulált módszer sikerének örömét. Hatalmas korpuszaihoz a fára, mint tetszőleges méretű és bármely irányban faragható, nem repedő alapanyagra van szüksége. A tömbösített fa leggazdaságosabb felhasználásának módszere egyúttal ihlető forrás is, a szoborbútorok testének növényszerű növekedése ebből a technikából is fakad az improvizált alakítási folyamatban. A tárgy létrejöttét egyfelől az anyagban rejlő lehetőségek spontán módon irányítják, szín, erezet, tömörség, felületi textúra; ez jellemzi a szoborbútorok bútorszerűbb csoportját. Másfelől a grafikaként előálló terv ölt térbeli alakot, hívebben követve a szobrászat klasszikus munkamódszerét. Előbbinek cáfolata a most ki nem állított három embernagyságúnál magasabb alak, fájdalmasan eltorzult arcuk, görcsösen összeszorított kezük fehérre festett görcsös fatönkre, mint talált tárgyra illeszkedik. Szívszorítóan fejezik ki a emberré válni akaró fa emberként elviselhetetlen kínját, amit csak rémálmunkban, fává lenyűgözve élhetünk át. A szobrot viszont bútorként kezeli a mester, hasába fiókot illeszt, hátán kis ajtót nyit, a szürrealista gesztus tiltakozás a képzőművészeti értelmezés ellen. A bútorrá, praktikus használati tárggyá átváltozás az egész életművet jellemző fricska, irónia eszköze is, az ügyes kibújás a skatulyázás lehetősége alól. Nehéz ellenállni a belső értelmezési kényszernek, mi teszi társadalmi értelemben művészetté, a köztudatban megjelenő művészetértelmezés számára elfogadhatóvá a szoborbútorokat. A művészetnek Magyarországon hagyományosan és elkerülhetetlenül üzenethordozó tartalmat tulajdonítunk. Az ötvenes évektől a rendszerváltásig a művészet igazi ismérveként volt felfogható az egyértelmű, bár nagyon gyakran rejtett formában megjelenő politikai értelmezési lehetőség. A társadalmi szintű érvényesség megteremtéséhez ez a lehetőség ma már nem áll rendelkezésre. Sprok szoborbútorai más hagyományhoz kötődnek. Az Arts & Crafts mozgalom vetette fel másfél évszázada a tárgyak és használóik viszonyának kérdését, a személyessé formálható környezetnek a szabad individuum kialakulásában játszott szerepét. Az egyéni világ, a személyes lét megformálása először az ipari társadalom kialakulásával került veszélybe, globalizált világunk az uniformizálódás, a rabszolgaként leélt élet még általánosabb veszélyét hordozza. Ez a helyzet inspirálta a nyolcvanas évek nagy magánmítoszait megteremtő művészeket, a teljességet átfogó alkotás, a külső kényszerektől, elfogadhatatlan realitásoktól megtisztított, személyes világ kibontakoztatásának vágya. A mítoszteremtő példát ad a kellő bátorság, idő, készség, akarat híján kiszolgáltatott embernek az egyéni út kereséséhez. A magyar mítoszteremtők közül Samu Gézát kell itt név szerint is említenem, aki alkotásaival mintegy folytatta a természet növekedési erőinek munkáját és a használatból kikopott tárgyaknak adott új, magasabbrendű életet. Sprok Antal megidézi az anyagával drámai küzdelmet vívó Samu Gézát (Samu fája, Baobab, Puszpáng), de mintha csak az életörömöt, a játékosságot emelné át saját műveibe a tragikus felhang nélkül. Sprok mítoszának alaphangja az öröm, az alkotásé és a gyönyörködtetésé. Kevés az irónia, a karikírozás nélküli alkotás (Ziricota sorozat). Ez a mítosz a materiális világ elevenségéről szól, a művész megmutatja a fában lakó, abból előbújó ismert és ismeretlen lényeket, akik nem különülnek el az őket megszülő anyagtól, de felékesítik magukat személyes mivoltuk attribútumaival. A bútor a saját tárgy, az önkifejezés (ruhánál állandóbb) alapesete. Lehet még egyedibb, még személyesebb, ha életre kel. Ha átöltözik a környezet egyik rejtett lényévé vagy felveszi egy ismert állat karakterét. A művek elevenségének egyik fontos forrása a tökéletességre törekvés és az esetlegesség közötti játékos párbeszéd. A plakáton is látható Tobzoska pikkelyeinek középkori kézműveseket eszünkbe juttató perfekcionizmusával szemben áll minden fiókfogantyú szeszélyes, rendezetlen, improvizált tekervénye, ahogy az Angkor földfeletti ágainak szinte matematikai képlettel leírható elágazásrendjével felesel földalatti gyökereinek kuszasága. Sprok Antal saját háza folyamatosan alakul egy mítikus teljességet hordozó személyes burokká. Az önálló világ megteremtésének példája sugárzik át az egyes tárgyakba. Ez az, amit az eszményinek beállított tömegemberré válást ösztönző folytonos vágykeltés közepette élő ember valóban személyes vágyaként megélhet. A kívánságot, hogy kiválasszuk magunknak a legsajátabbnak érzett Sprok-féle szoborbútort, és felállítva a lakásunk legméltóbb helyén, fiókjába belerejtsük a legkedvesebb emléktárgyunkat, talán átszínezi az a vágy is, hogy nekilássunk megfaragni a saját, első szoborbútorunkat. A fentiekhez illik a helyet korábbról nem ismerő külső szemlélőként szerzett benyomásom a megnyitóról. A kiállítóteret sűrűn betöltő közönség túlnyomó többsége a környékről érkezett, egymást ismerő, nagy szeretettel köszöntő emberekből állt. Helyiek hozták tálcán a kínálni való maguk sütötte aprósüteményt. A kiállítás a helybeliek ünnepe volt, az esemény a közönséggel való eleven kapcsolatnak egy sajátos, bensőséges és magasrendű arcát mutatta fel. Gerle János építész, szakíró (Budapest, Klebersberg Kultúrkúria, 2011.)

Szobor, bútor, szoborbútor Sprok Antal útja, fából faragott világa a művészet egy keskeny, különleges határmezsgyéje mentén halad. Alkotásai kettős természetűek, céljuk nem csupán esztétikai, hanem valódi funkcióval rendelkeznek. A szobor-lét esztétikai minőségéhez a gyakorlati használatbavétel, a bútorként való funkcionálás minősége társul. Míg a kiállításokon az előbbi, az otthon világában az utóbbi erősödik fel, hozzájárulva ezzel az élet és a művészet kapcsolatának szorosabbá tételéhez. A szoborbútorok organikus művek, amelyek organikussága az anyagválasztásban, a megformálásban, a tartalomban és a használatban rejlik. A művek anyagának és témájának forrása a minket körülvevő természet, az emberi természettel kiegészülve. Az így létrejött sajátos formákkal Sprok a maga képzőművészeti világának egyéni nyelvezetét teremti meg. Színes valóságának egyaránt része a humor, az irónia, a groteszk minősége, s mindemellett az egzisztencializmus kérdésfelvetései. Ezt a komoly komolytalanságot, antropomorfizált természetet különleges, egzotikus fafajták felhasználásával közvetíti a művész, amely anyagok megmunkálása fokozatokat mutat. A finoman lecsiszolt, festett felületek mellett ugyanis helyet kapnak az alkotásokban a rusztikus, korhadt, több száz éves faanyagok a maguk naturalitásában, megidézve így a magyar vidéki 'retró' hangulatot. A felületek dekorativitását sok esetben a fafajták természetes erezetéből, textúrájából fakadó rajzosság teremti meg, amelyben eggyé olvad össze a flóra és a fauna mintázata. A szoborbútorok mesebeli világa a forma és az anyag érdekessége, érdessége által érintésre, kapcsolatteremtésre ösztönöz. Egy olyan párbeszédbe lépteti a szemlélőt, ahol a befogadás során a tapintás finom érzetein keresztül közelebbi kapcsolatba léphet az alkotásokkal. Annál is inkább, mert a szobrok polcokat, fiókokat, rekeszeket rejtenek magukban, s ide mindenki kedve szerint bepakolhatja különféle dolgait. Sprok Antal a képzőművészet egy olyan fiókját faragja ki és tölti meg alkotásaival, amely a szobrok statikus világába lehel életet. Adrovitz Anna, művészettörténész

"Fából faragott világom" c. kiállítás 1. fiók: A vidám Sprok.- avagy a Nagy Kudu esete Nagy Lajossal Olyan besétálni Sprok fából faragott világába, mint belemerülni Nagy Lajos Képtelen Természetrajz című könyvébe. Ahol a teve jellemzése így kezdődik: a Teve a sivatag hajója, ebből következik, hogy a sivatag a teve tengere, sőt, hogy a hajó pedig a tenger tevéje. Vagyis mindennek léteznek ironikus, vicces, abszurd összefüggései. Akinek pedig van egy kalapácsa, hajlamos mindent szögnek nézni. Sproknak humorérézéke van, ezért nem véletlen, hogy iróniája mindent áthat, s mivel képzelőereje is van, szerencsés ember. "Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk, humorérzékünket pedig azért, hogy vigasztalódjunk afelett, amik lettünk." - mondja Oscar Wilde, aki nem tudom, hogy kerül ebbe a fiókba, mikor Nagy Lajos és a Nagy kudu kontextusát keressük. A nagy kudu vagy (Tragelaphus strepsiceros) az emlősök osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó faj. Testhossza 190-250 centiméter. A kisebb méretek vonatkoznak a nőstényekre, a nagyobbak a hímekre. A bikáknak hosszú, csavart szarvuk van, a tehenek szarvatlanok és hosszú, feketés-sárgán csíkozott nyak- hát- és toroksörényük van. Mindkét nem jellemzője a szép, szabályos alakú füleik. A nagy kudu Afrikában él, többnyire bokrokról és fákról legelt levelekkel és ágakkal táplálkozik. Most aztán jól rá is faragott, mert nem elég, hogy Sprok plasztikai kése alá került, de transzformáció közben még fiók is nőtt a hasába. Azáltal pedig, hogy tárolóhely fejlődött a hasi területen, a tülkösszarvúak családjából átkerült az erszényesek közé. Persze, erszényesnek lenni a mai válságos világban, végül is nem rossz, lehet, hogy a kudu is szívesen kivándorolna Afrikából Ausztráliába, ahol a kenguru él, s most már, hogy Sproknak köszönhetően rokoni kapcsolatba kerültek, talán be is engedik. Mert hogy, amint Nagy Lajos írja "A kenguru, melynek többes száma Sipulusz szerint: kendtek gurulnak, Ausztráliában él, mindenesetre jobban, mint mi, szegény, üres erszényű és fiainkat nemcsak nem hordó, hanem még eltartani sem tudó pestiek. Más földrészen nem is fordul elő, amennyiben pedig mégis előfordulna, hát eltévedt." 2. fiók: Kelet-Európában nem érdemes kijózanodni - ez a Hrabal-i mondat szerepel a Náncsi néni nevű étteremnek a falán, Budán, egy hajításnyira onnan, ahol Sprok Antal lakik. Ugyanitt figyelmeztetés az étlapon: a gombás ételek árát kéretik előre kifizetni. Kijózanodni persze nem csak a piából lehet borvirágos éjszakán, hanem a gyerekkorból is - felnőtté válás közben. Utóbbira talán még inkább igaz, hogy nem érdemes kijózanodni, mert a gyerekkor határtalan, mesés és igazságos univerzumát elhagyva egy szomorú, kisszerű, abszurditásában már-már elviselhetetlen világot kell magunk körül tudomásul vennünk. Sprokban ugyanúgy változik a gyermeki játékosság és a felnőttkori szomorúság, ahogy tárgyai is hol szobrok inkább, hol bútorok. A beléjük vésett groteszk ezért nem csak vicces, hanem helyenként végtelenül szomorú, ahogy a legnagyszerűbb karikatúrák is komoly bölcsességet hordoznak. Van valami különösen rokonszenves Sprok.ragaszkodásában a gyermekkori rajzok eredetiségéhez, amely nem vesz tudomást a világ változó trendjeiről, mert megvan a maga világa, a különös mesék erdeje, ahol a fa ága és a lények mosolya úgy görbül, ahogy. Amire ma jobb híján ráfoghatják, hogy oldschool, mert nem változik a mesedsign a 3D-s animációs filmek piachoz formatervezett egyenfiguráival, akiknek mind hatalmas szemeket terveznek, mert a pszichológiai kutatások kimutatták, hogy az a rokonszenves, szerethető karakter a gyerekek (fogyasztók) számára, akinek nagyobb a szeme, mint akár a feje. Az Hollywood, ez pedig Sprokwood - ahol ez a kis fából faragott vidámság egyszerre szomorúság is. Arra emlékeztet, hogy ami innen nézve domború, az a másik oldalról homorú. és arra is emlékeztet, hogy mindannyian törékenyek vagyunk. és öregszünk, mint a fák, aztán kivágnak minket, vagy lekopaszítanak, széthasítanak. A lélek vándorol ezekben a faszobrokban tovább. A mi lelkünk is. Ki tudja, mik leszünk következő életünkben? Ki tudja, mik vagyunk mostani életünkben? Az ember egyszer szélvédő, egyszer bogár, egyszer pad, egyszer galamb, egyszer tettes, egyszer áldozat, egyszer fa, egyszer fejsze, egyszer zsák, egyszer folt, miért ne lehetne egyszer szobor, egyszer bútor? Miért ne lehetne a szobor bútor, és a bútor szobor? Odafelé szobor, visszafelé bútor? Odafelé Sprok, azaz: s p r o k, jelentése ismeretlen, visszafelé korps, azaz k o r p s, németül-angolul: hadtest, alakulat. Minden jelenthet valamit és ugyanakkor valami mást is. 3. fiók: 2 képzeletbeli szócikk a magyarosult idegen szavak szótárából Sprokni 1 - főnévi igenév. ónémet eredetű szó. Jelentése: Sprokni, vagyis fából mesét faragni. Ragozása: én sprok, te sproksz, ő sprokik, stb. Sprokni 2 - főnév. Az előbbi igéből főnevesült, ónémet eredetű szó. Sprokni jelentése: Különleges fafaragó szerszám, mely csak kevesek birtokában képes csodákra. Ebbe a szerszámcsaládba tartoznak: fűrész, reszelő, fafaragó kés, ár, ráspoly. A sprokni legközelebbi rokona a spakli. 4. fiók: Fából vaskarika országban élünk. Ahol minden elképzelhető - például egy petíció, amiben elszabadul az abszurditás diszkrét bája. Sprok Antal monnyon le! Monnyon le, mer monnyon le! Nem kérünk az ilyen se embert, se állatot, se semmit nem tisztelő ábrázolásból. Hát ilyen a mi világunk? Mindannyiunknak Fafeje volna? Kicsi agya és nagy orra? Görbe lába és pók hasa? Mindenki nagyfülű? Hát miféle gúnyt űz Sprok a magyar emberből? éS egyáltalán, mi ez az értelmetlen funkcióba öltött gúny art? Ki kíváncsi arra, hogy egy szobornak szánt figura bútorként is szolgáljon, hogy egy bíbicből lámpa legyen, egy zsiráfnak meg fiókok nyíljanak a hasában? Hát jó, hogy a szürkemarhából nem farag bárszekrényt, fehérló fiából meg hintaszéket, he. Modernkedő korunk egyik lépfenéje, a plasztikai sebészet, vagy a mindent átható szabadelvű funkcionalitás áleszméje ihlette vajon ezeket a műveket a 2 in one szellemében? Sampon és kondícionáló - kettő az egyben? MI? Bútor és szobor egyben? MI? Erről is a kormány tehet. Ez az állandó létbizonytalanság, ez az identitásválság megmérgezi a dolgozó embereket, és különben is vissza kell adni a munkának a becsületet. Egyszerű kérdésekre egyszerű választ. Hogy akkor most fiú vagy lány, gizike vagy gőzeke, meg a forint árfolyama is fel vagy le. Ez bujkál a lappangó sprokizmusban is, ez a megalkuvó bizonytalanság. Kérdem tehát: most akkor szobor vagy bútor. El kell ezeket a dolgokat dönteni, és meg kell mondani a zembereknek, mert így nem lehet élni. Addig pedig, amíg, addig mi megmondjuk. Hogy kár a fáért, a jópofáért, az áfáért. Követeljük, hogy Sprok monnyon le. Sőt. Lejjebb. Aláírás: a magyarok vésői 5. fiók: Kelet-európai népmese Abszurdisztánból - avagy miért természetes, hogy Sprok szobrai ilyenek? Királyfi vágtat (fakó) lován, egyszer csak meglát egy szépséges szép királykisasszonyt, aki egy vár erkélyén sóhajtozik. Királyfiban rögtön feltámad az érzelem (?), s felhág a várfalon a fenséges célszemélyig. - Szépséges királylány, szívem úrnője, egyetlen vágyam van csak: légy az enyém! - Jaj, jaj királyfi, mód felett tetszel te nékem, de tudod az én uram a rettenetes hétfejű sárkány. Mi lesz, ha itt talál, téged? Szétmarcangol, porrá zúz, eltüzel! - Semmi baj, királylány. Odaállítottam a lovamat az ablak alá, ha jön a sárkány, csak kiugrom az ablakon a lovamra, és elvágtatok. Hát, királylány beadja a derekát, igencsak szárba szökik a szerelem a toronyszobában. Egyszercsak, irgalom anyja ne hagyj el, dörömbölnek az ajtón. Királyfi azonnal kiveti magát az ablakon. Királylány reszketve kiszól: - Ki az? Mire jön a válasz - Jó napot kívánok, a ló vagyok. Csak szólok, hogy eleredt az eső, és beálltam az eresz alá. 6. fiók: Az utolsó fiók, a szarvassá vált fiók, pardon, ez egy szóvicc, ez esetben talán szúvicc, (mit csinál a szú? Perceg. Mit csinál a kis szú? Másodperceg) Pardon, pardon. Favicc is van: fából vaskarika - egy szóval, mi az? Odvaskarika. Pardon, pardon, pardon. Szeretettel ajánlom Sprok Antal kiállítását egy régi közmondás aktualizált formájával: nem esik messze az elme a fájától. Geszti Péter (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2009.)

"Fából faragott világom II" c. kiállítás Egy szekrény, egy szobor, meg sok ez-az 1726-ban Henry Somerset, Beaufort harmadik hercege tizenkilenc éves volt. Hogy addig vajon hol tartotta a cuccait, azt nem tudom, de az tény, hogy a családja ekkor döntött úgy: kapjon a fiú egy saját szekrényt. Mivel a badmintoni kastélyban, ahol laktak (amelyet még Henry dédapja építtetett 1664 és 1691 között), éppen akkor, miért, miért nem, de nem volt egyetlen üres szekrény sem, amibe a srác bepakolhatott volna, hát rendeltek neki egy újat. és mert Beaufort hercegei valamiért nem szerették a Kikát, meg az IKEA-t (felteszem: nem engedhették meg maguknak az ő pozíciójukban, hogy otthon imbuszkulcsokkal bajmolódjanak), hát abban a firenzei hercegi bútorkészítő műhelyben rendelték meg az új szekrényt Henrynek, amelyik akkor már évtizedek óta készítette a Mediciek bútorait is; nyilván úgy gondolták, és vélhetően joggal: ha azoknak jó, nekik is meg fog felelni. Na, a jó firenzeiek el is kezdték összeeszkábálni a megrendelt szekrényt, és mi tagadás, megadták a módját: a bútoron öt éven át mintegy harmincféle szakma képviselői - többek között asztalosok, szobrászok, réz- és aranyművesek, intarziakészítők, kőcsiszolók, elefántcsont-faragók, festők, órásmesterek - dolgoztak. így aztán amikor 1732-ben Livornóban végre hajóra rakhatták a kész árut, hogy leszállítsák azt a badmintoni kastélyba, az nem egyszerűen egy bútor, hanem egy meglehetősen komplex, mondhatni építészeti-szobrászati remekmű volt: a nyolc lábon álló, 232,5 centiméter széles, 386 centiméter magas építmény négy sarkán az évszakok allegorikus szobrai álltak, a tetején arany girlandok között óra mutatta az időt, első meg oldalsó lapjait, ajtóit, fiókjainak frontjait pedig festmények, intarziák, kőberakások díszítették; az utóbbiakhoz többek között lazuritot, agátot, szicíliai vörös és zöld jáspist, ametisztet, kvarcot és sok másféle egyéb drága- és féldrágakövet használtak fel a derék firenzei mesterek. Az ily' módon tehát kellően kicsicsázott szekrény még abban az évben meg is érkezett Badmintonba; az addigra már huszonöt évessé cseperedett fiatalember végre elrakhatta a cuccait. Aztán telt-múlt az idő, meghalt Henry, a harmadik herceg, meg nyilván a negyedik, az ötödik, sorban a többi hercegek (királyok, grófok satöbbi), a szekrény, az időközben az egyszerűség kedvéért a kastélyról elnevezett Badminton Cabinet viszont ott állt rendületlenül a helyén. Egészen 1990 júliusáig, akkor ugyanis, miért, miért nem, akkori tulajdonosai úgy döntöttek, nem kell már nekik a divatból kiment, öreg darab, beadták hát a Christie's londoni aukciójára. és amilyen szerencséjük volt, lett is rögtön valaki, a lengyel származású, amerikai Barbara Piasecka Johnson, a Johnson&Johnson kozmetikai cég tulajdonosának sokszoros milliomos örököse, aki, nő létére, nyilván nemigen tudta otthon összerakni a lapraszerelt IKEA-t, megvette hát inkább magának a Badmintont. Nem is fukarkodott: 8 millió 580 ezer fontot (akkori árfolyamon számolva több mint 15 millió dollárt) fizetett érte. Csakhogy bő tíz év alatt ő is elunta (nyilván macerás volt a sok girlandról, faragásról, szoborról, óráról folyton törölgetni a port), hát 2004 decemberében visszaadta a Christie'snek egy újabb árverésre: ekkor pedig már nem kevesebb, mint 19 millió 045 ezer 250 fontot (több mint 36,5 millió dollárt) adott érte II. János ádám, Liechtenstein hercege; a Badminton Cabinet azóta is az övé, itt áll a szomszédban, a bécsi Liechtenstein-palotában, látogatási idő alatt bárki megnézheti. Mármost, jelzem, hangsúllyal, ez a 36,5 millió dollár a világ aukciós piacán ma a legmagasabb összeg, amit árverésen nem festményért, azaz egy nem a szó mindennaposan használt értelmében vett műalkotásért valaha is kifizettek. Csakhogy, jelzem szintén, ennek az összesített árverési toplistának az élén viszont érdekes módon idén február óta meg már nem egy festmény (a korábbi Picasso), hanem egy szobor áll: Alberto Giacometti svájci szobrász Sétáló ember I. című, 1961-ben készített, csaknem életnagyságú, bár finoman fogalmazva is erősen absztrakt figurájáért ekkor fizetett valaki a Sotheby's londoni árverésén 65 millió 001 ezer 250 fontot (ami akkor éppen 104 millió 327 ezer dollár volt). De ez még semmi, mert azt tessék elképzelni, hogy viszont ebben a baromi drága szoborban nincs egyetlen egy nyamvadt fiók sem, amit ki lehetne húzni, nincs rajta kisajtó, hogy bele lehessen pakolni, nem tart a kezében kosarat, nincsen lapja, polca, semmije, amire bármit rá lehetne tenni. Magyarán: nem jó semmire; úgy értem: semmi praktikus dologra. Csak egy szobor. Mint ahogyan másfelől meg végül is a Badminton Cabinet is csak egy sima tároló-bútor, még ha persze, megengedem, nyilván szebb, mint egy laminált bútorlapokból összeszerelt szekrénysor a Domus áruházból. Tehát, ami ott van, az az, hogy van szobor, meg van bútor, külön-külön, de baromi drágán. Itt meg van egy csomó olyan szobor, amibe pakolni lehet, meg rátenni, meg mit tudom én még hányféleképpen használni, illetve van egy csomó praktikus bútor, ami közben még zsiráf is, kakadu is, öregasszony is, mit tudom én mi is. Egyszóval szobor, néha kicsit absztrakt, néha kicsit karikatúra-szerű, de mindenképpen mindig nagyon egyedi szobor, és közben bútor - illetve bútor, szekrény, asztal, polc, és közben szobor. Aki csinálta őket, egy személyben szobrász és asztalos (és ha kell, akkor kőcsiszoló, meg fémműves, meg festő, meg intarziakészítő, mint anno azok a sok firenzeiek), tud arcot és kezet is faragni, meg bútorkorpuszt és bele fiókot is építeni, és ezt a kettőt most már egy jó ideje egyszerre, párhuzamosan csinálja, úgy értve, hogy ugyanazon a munkadarabon. így lesznek a dolgai szoborbútorok, vagy bútorszobrok, kinek hogy tetszik - bevallom: nekem például nagyon... Merthogy jó nézni, és nyilván jó használni is őket. és ha közben, amíg nézzük és/vagy használjuk, mondjuk még arra is gondolunk, hogy ha külön az a szekrény, meg külön az a szobor annyi volt mint annyi, akkor mennyi lehetnek ezek így egyben, hát akkor igazán azt gondolom, hogy jó dolog lehet Sprok Antalnak lenni. Nem a pénz miatt, hanem az a nyilván jó érzés, hogy ő ezt így egyben is meg tudja csinálni. A mi jó érzésünk meg legyen az, hogy nekünk. Martos Gábor, művészeti író (Budapest, Klebersberg Kultúrkúria, 2010.)

Előszó   Nap, mint nap sejtettem, hogy a lelkemben élő gyermek mondani szeretne valamit. Egyik reggel arra ébredtem, hogy már nincs velem. Megijedtem, hiszen ezt a gyermeket, egész életem titkát, félve őriztem, s most mégis eltűnt. Aztán valahonnan a saját gyerekhangomat véltem hallani. A hang felé fordultam, amely egy szép, mesebelinek tűnő faszobor harmadik fiókjából szólított meg. Odaköltözött. Magamat összezsugorítva felmásztam hozzá csodás kis lakásába. Azt mondta: Látod, ez a Kazuár. és megfogta a kezem, hogy együtt keljünk útra, a felnőtt és a gyermek, s megnézzük a szobrokat, az alkotásokat fából, amelyeket a legcsodásabb matériából mesélt elő a művész.   Bolyongani kezdtünk hát Sprok Antal mérnök úr, egykori kedves tanítványunk mesés, de mégis oly természetes világában. Barátok közt voltunk öregedően és fiatalon is. Hűséges barátok között, hiszen a fa kezdettől fogva a hűséget jelképezi az ember számára. A fához csak az nyúlhat, aki valami nagyon értékeset készít belőle.   Sprok Antal kivételes mesterségbeli tudással és kifogyhatatlan fantáziával kelti életre szobrainak egyedülálló, csodás világát. Szoborbútorait szeretni, simogatni kell, amely a közösség, a család tagjaivá avatja őket.   A művész az egykori élőlényből, az élő fából készít ismét élő alkotást. Művészete a holt anyag új élet - re keltése.   A nyuszitól kezdve a kaméleonig, a táncoló pár, a teve, az antilop, a vénülő fa bogaraival, a randevúra vágyó kismajom, a kecses madarak, Dezsőke, akiben ikerlakás található elülső és hátsó bejárattal, mindmind ennek a fát ismerő és tisztelő varázslónak az alkotásai. Valóban itt volt az ideje, hogy a művész végre könyvbe költöztesse alkotásait : a szoborbútorokat. Ez a művészvilágban is egyedülálló műfaj rajongó érdeklődésre, ragaszkodásra tarthat számot.   Aki Sprok Antal szoborbútoraival találkozik, előbb-utóbb maga is elindul gyermek énjével, s belefeledkezvén a mesebeli alakokba, csodálatosan szép fafelületekbe, szellemes szerkezeti megoldásokba, végül maga is beköltözik egyikükbe. Alkotásaival a művész nemcsak a fát, minket is elvarázsolt. Dr. Winkler András, egyetemi tanár

Forgácsok  Kamaszkoromban, valamikor a hatvanas években olvastam egy sci-fit. A távoli jövőben játszódott. A főszereplő azzal akarta szemléltetni valakinek a gazdagságát, hogy megjegyezte: "Igazi fából készült ékszerei vannak". Jót röhögtem, hiszen a hatvanas években a gazdagság fémből volt, kőből, bőrből, sőt műanyagból. A fa maga volt a szerénység, sőt a szegénység. Lassacskán elfeledtük a különféle fák keménységét, erezetét, illatát, tapintását, a hetvenes évekre pedig a fa neve már csak színt jelölt.   A fából készült eszközök, tárgyak egyszerűen csak termékek lettek. Megszoktuk, hogy a fakanál lehet fából is, műanyagból is - fából vaskarika. Azóta a fa újra divatba jött, de a fáról való elveszített tudásunk csak lassan, forgácsonként tér vissza.   Sprok Antallal és alkotásaival találkozni ezért különleges kaland. Hiszen bármit készítsen is - bútort, szobrot, szoborbútort-, minden egyes darabja beavatás a fa misztériumába. úgy hoz létre "bravúrdarabokat", hogy mindvégig tiszteletben tartja anyaga természetét, méltóságát. és amit talán a legnagyobbra értékelek Sprok Antalban, hogy ezenközben egy pillanatra sem veszíti el humorát, iróniáját, játékos kedvét. Soha, egy pillanatra sem válik patetikussá, nem feszeng, csöndes derűvel elmélkedik az emberek és dolgok furcsa viszonyáról. Gondoljunk csak bele ebbe az alkotói módszerbe! A kiinduló anyag a lehető legtermészetesebb: fa. Ebből a "növényvilágból" születik meg a szoborbútorokban Sprok Antal furcsa faunája (lemur, kazuár, tatu, kaméleon), amely már megszületés pillanatában egy másodlagos, "enteriőr-természet" részévé válik.   Ezek a mívesen megmunkált tárgyak kentaur-természetűek, hiszen a "szoborság" és a "bútorság" arányosan őrződik meg bennük. Igaz, a kiállító teremben a szoborfunkció az erősebb, de valóságos belsőben elhelyezve a szoborbútor másként viselkedik. Kinyitod az ajtaját, kikapsz belőle egy ruhadarabot, kihúzod a fiókot, és megtalálod végre a pipaszurkálódat, amelyet már napok óta keresel. és közben valamiféle meghitt viszony születik közötted és a szoborbútorban testet öltő lény - állatt vagy ember - között. Bizarr bensőségesség. Természet és emberi természet.   Hát ezekért az érzésekért érdemes ellátogatni Sprok Antal növény-, állatt- és emberkertjébe. Réz András

Sprok Antal kiállítása elé  A kiállítás címe puritán; Bútorszobrok- szoborbútorok. Ha engem kérdeznek, sokkal inkább adnám a kiállítás címének azt, hogy A természet dícsérete. Organikus formák, izgalmas plasztikák. Sprok Antal minden egyes alkotása rólunk szól, s nekünk. Akkor is, amikor a mélabús antilopot mintázza meg, s akkor is, amikor a Jámbor szarvas figurája születik. Nem nyelvbotlás; a jávorszarvas ezúttal valóban jámbor szarvas.  Izgalmas alkotások Sprok Antal szobrai. A legmagasabb szintre emeli azt, ami mellett hajlamosak vagyunk elmenni, az érzékeny megfigyelést, a háromdimenziós képalkotás emelkedett fogalmát. A természet dícsérete megnyilvánul minden egyes figura megmunkálásában, abban a szakmai alázatban, hogy a forma, s a tartalom funkcióval egészül ki, s a megkeletkeztetett harmónia érzelmi telítettséggel fordul hozzánk, nézőkhöz, befogadókhoz. értjük a mestert, hogy ő a világ nagy dolgaival hivatott foglalkozni, a művészet mibenlétét keresi, kérdést kérdésre halmoz, s tőlünk várja helyenként a választ, s párbeszédre szólít minden egyes alkotás. Sproknak megadatott hogy tehetségéből adódóan értse, amit nekünk tanulnunk kell. A művészet értéke, s minősége független a közmegegyezéstől, de mindenkor a humánumot szolgálja. A természet több jelentésben van jelen Sprok művészetében. Természetből vett anyagokat használ, ld. fa. A természet adja modelljeit, figuráit, s a természetet mint jellemábrázolást önti formába, a mi természetünket egy-egy bravúros szobor megalkotása során. Szavaim igazolásához segítégül hívom a Lajcsika c. alkotást, melynek tekintete már a kiállítás építése során magára vonta az utca emberének figyelmét, s kattogtak a fényképezőgépek. Nézzük meg közelebbről a szobrot. A 4 és 5/4 közé pozícionált figura ikonográfiailag pontatlan, a festett faszobor kezelt felülete mégis hívogatóvá teszi. A groteszk ebben az értelemben szinte vonzót jelent. Kacér formai megoldás a figura bútorszobor funkciója. Nézzék meg a nyitószerkezetet - pikáns megoldás.  Funkció és esztétika. Miért ne lehetne szép ami hasznos, s hasznos ami szép? A régi idők historikus alkotásai, amikor még volt ideje a mestereknek ornamentikát, s titkos fiókokat faragni, s dinasztiákat szolgáltak e remekművek szakrális és hétköznapi értelemben egyaránt, ma Sprok Antal művei e nagy elődöket idézik meg. Titkok nélkül mit sem ér a világ. Mennyi-mennyi legenda köthető egy predella vagy oltárszekrény mögött elrejtett titkos fiók tartalmához. Ezek titkok, s nem csapdák, melyek az itt kiállított bútorszobrok funkciójához köthető fogalmak. A homo ludens reflexére épít a művész, s a felfedezés élményével ajándékoz meg minket.  Egyéni nyelvezet - kialakult formavilág. Egy Sprok-szobor eltéveszthetetlen stílusjegyeket hordoz magán, mégsem modoros, s bizony engem meglep, ha egy szobor "csak szobor". Azonnal keresni kezdem a mű funkcióját. A credo szerint a művekhez nyúlni szigorúan tilos, mindent a szemnek, semmit a kéznek. Ezek a szobrok bizony provokálnak. érintésre, kapcsolatteremtésre ösztönöznek. Hívogat az óma című alkotás, hogy a hajlott hátú idős hölgy felfelé fordított kezét megsimítsuk, barátkozzunk a Sidney nevű kenguruval, vagy megpöcköljük Irén fülbevalóját. Sprok Antal nagyon sokat tud rólunk. Finom humorral átszőve mondja el véleményét, s megértő mosollyal tolerálja esetleges hibáinkat. Azt mondanom sem kell, hogy a szakmáját magas fokon birtokolja, de rólunk, emberekről tud nagyon sokat. Alkotásai révén összekacsint velünk, erre jó példa a Hűség? c. alkotás páros kompozíciója, vagy az egyszerű finn köszönés szoborcímként való alkalmazása; moj-moj. Sprok mesterrel sok baj van. Nehéz őt besorolni, kategorizálni, dobozba zárni. Mesterember? Művész? Mérnök? Mérnöki pontosságú munkák jellemzik, mesteri felületek. S ki a művész? Például Sprok, aki képes alap emberi értékeket megfogalmazni, képes gondolkodtatni, s látszólag feleslegesnek vélt holmikból egy csodálatos szekrénykompozíciót megalkotni. Nem is biztos, hogy szekrénysor, talán inkább installáció, talán kötődés a gyökerekhez, de működik az alkotás, s hódolattal adózunk az alkotó találékonysága, szellemessége, s ügyessége előtt.  Funkció és esztétika, a természet dícsérete. Legyen ez a kiállítás Sprok művészetének dícsérete. Dr. Borsos Mihály, a "Társagló" Galéria művészeti vezetője

Fiók a szobor világába Az U galleria-ban nagy a nyüzsgés, mert Sprok Antal faszobrai rendkivüli mértékben érdeklik az embereket. A humoros alakotások Sprok magyar honfitársa, Réz András szavaival 'kentaur-természetűek': egyszerre szobor- és bútorjellegűek. Az alkotásokat meg szabad fogni, a bennük lévő fiókokat és reteszeket ki lehet nyitogatni -a kultikus tárgyak használati tárgyakká változnak, s midegyiknek saját, megmagyarázhatatlan stílusa van. A túlzott ember -és állatalakok egyaránt visszacsatolnak a népművészethez, a totemizmushoz és az aktuális Wallace és Gromit-animációhoz is. A kiállítás legrobusztusabb tárgyai a massziv szekrény formájú monstrumok. Ezeket akár külön kis világként vagy minitaür környezetként is lehet értelmezni, ahol minden apró részletnek megvan a saját funkciója és megfelelően meghatározatlan 'jelentése'. Ezen a kiállításon a kicsi is szép. Például a faragott kisplasztikákban egy adag klasszikus fenség van. A gondosan megmunkált alakotásokon kivül Sprok műterméről és otthonáról készült fotók is a művész esztétikai alapelveit demonstrálják. Sprok az ITE-művészekhez hasonlóan megalkuvástól mentes, totális alkotásaival foglal állást a hagyományos műveszetfelfogás szűkössége ellen. Helsingin Sanomat, 2005.X.20., Jukka Yli-Lassila